Van most Bécsben két terem amiben rendes misztikus élményben lehet része annak, aki hajlandó odautazni, megvenni a 34 eurós jegyet, és beözönleni a tömeggel a Kunsthistorisches Múzeum december 16-án még utoljára látható programjára. Itthon is ment ez a múzeumokba életet lehelő sorozat, az akkor még látogatható Szépművészetiben; most csak Bécsben fut Ganymed dreaming címen. Aki nem tudná, a lényeg, hogy egyes kiválasztott képekhez vagy irodalmi, vagy zenés produkciók készülnek. Például Vermeer A festőművészet című képe előtt most Gryllus Dorka arany csizmában, csillogó tokba tett mobiltelefont szorongatva mond el egy szöveget (szólok, hogy persze németül), ami a műkereskedelemben használatos proveniencia (a művek előélete) fogalmát tekeri, csavarja, miközben ránk hozza a frászt: mi lenne ha legördülne a képen látható függöny, és örökre le kellene mondanunk arról a fényről, ami a képen a függöny mögül jön?
Egy másik teremben zongora van, meg matracok és félhomály, az olasz zongoraművész (Marino Formenti) mindenkit meg is kér, hogy feküdjön vagy üljön le, és lehet választani mit játsszon. Amikor mi voltunk, a közönség Schubertet akart, úgyhogy az is lett. A zongora hangját direkt letompították, a fény eleve kevés, így Giorgione Laurájának, Tiziano, és Rubens vörös hajú nőinek, Bellini kendőt próbáló szerelmének arcai derengenek felénk a falakról, illetve egy idő után nem is derengenek, néznek minket, igaziból, esküszöm, élnek. Csak a zongorista lába dereng, mert a matracon fekve egész közel van, és az is arany.
Én régóta mondom, azóta, amióta egyszer Pipilotti Rist egyik videóját Velencében egy templom mennyezetére vetítették, és fekve lehetett nézni, hogy matracokat a múzeumokba!
Dorka dereng
